A bosszú angyala és az aljas Vadnyugat

Clint Eastwood második rendezése, a Fennsíkok csavargója szellemtörténetbe oltott vadnyugati bosszúfilm – olyan formabontó, egyedi látásmódú revizionista western, amely kegyetlenül veszi célba az amerikai öntudatot: méghozzá úgy, hogy mind a magányos westernhőssel, mind a megmentésre szoruló vadnyugati kisvárosi közösséggel kapcsolatos, a hollywoodi aranykorban kialakított mítoszokat igyekszik lerombolni.

Olyannyira, hogy ki is váltotta a klasszikus western legnagyobb színészének, John Wayne haragját, aki levélben tiltakozott a pionírok tiszteletét és a western tradícióit megtipró film ellen, mondván:

A Fennsíkok csavargója valóban páros lábbal rúgja fel a klasszikus westernek szabályait, apró darabokra bontja szét a Vadnyugatról alkotott mitikus képet, mintha Eastwoodot egyenesen az a szándék vezérelte volna, hogy túltegyen Sergio Leone italowesternjein vagy Don Siegel és Sam Peckinpah revizionista vadnyugati filmjein.

De ezt nem elsősorban az említett alkotók filmjeire jellemző hiteles világ- és valóságábrázolással tette, hanem a realitást megfejelő valószerűtlenséggel, fekete humortól sem visszariadó kísértetiességgel, amelynek egyaránt része a keresztény szimbolika és a vadnyugati mozifilmek sűrű utalásrendszere – így a Fennsíkok csavargója nagyon is komolyan veszi a hagyományos vadnyugati filmek mítoszteremtési feladatát, de úgy, hogy a jól ismert vadnyugati képet a fonákjáról mutatva, az 1970-es évek társadalmi cinizmusából is kiindulva Eastwood valójában ellenmítoszt teremtett, egy olyan, középkori moralitásjátékokra hajazó erkölcsi tanmesét, amely a vadnyugati mítoszokban gyökerezik, de amelynek tanulságait valójában a 20. század második felének társadalmi közönyéből, a darabokra hullott amerikai álomból vonatkoztatta.

A történet elején az Eastwood alakította "névtelen idegen" belovagol a Lago nevezetű városkába, ahol már az ivóban kötekedni kezd vele három fegyveres férfi, akik vérre szomjazva követik a borbélyhoz – ahol az Idegen, pusztán önvédelemből, a szempillantás töredéke alatt lövi le mindhármat. Eddig az Idegen akár a klasszikus westernek hőstípusának is megfelelne, csakhogy nem sokkal később – egy aprócska szóváltást követően – fényes nappal megerőszakol az istállóban egy kihívóan vonzó szőke nőt (Mariana Hill).

Nem sokkal később a város gyáva és számító polgárai mégis az Idegen segítségét kérik, mivel rettegnek a korábban általuk felbérelt, majd elárult, hamarosan szabaduló három bandita haragjától – a gyors kezű és gyors észjárású Idegen pedig úgy védi meg a várost, hogy közben kíméletlenül kihasználja és megbünteti az ott élő embereket, akik közül egyetlen sem akadt, aki annak idején a védelmére sietett volna Duncan sheriffnek, akit a három haramia (mielőtt a város megszabadult volna tőlük) korbácsolt nyilvánosan halálra, sőt, egész Lago érdekelt volt a gyilkosságban, mivel Duncan rájött, hogy a város fejlődését biztosító bánya állami földön létesült, azaz Lago polgárai voltaképpen tolvajok.

A Francia kapcsolatért Oscar-díjat nyert Ernest Tidyman forgatókönyvét megtörtént esemény ihlette: 1964-ben, New York Queens negyedében a kora reggeli órákban a lakóháza előtt megerőszakolták és megkéselték a 28 éves Catherine Susan Genovese csaposnőt. Az esetet két héttel később a New York Times cikke tette híressé: a lap azt állította, hogy az esetnek 38 szem- vagy fültanúja is volt, de senki nem segített a nőnek, és senki nem hívta a rendőrséget – a pszichológia és szociológia évtizedekig emlegette "Genovese-szindrómaként" annak a feltételezett jelenségnek a kutatása során, hogy nyilvános helyeken és az utcán egyén kevésbé hajlamos segíteni bajba jutott embertársán, ha észleli, hogy mások is vannak körülötte (azaz arra számít, hogy majd helyette segít más), amíg a 2000-es években nyilvánvalóvá nem vált, hogy a Times rengeteget túlzott a cikkében: a közömbös, tudatosan érzéketlen szemtanúk magas száma légből kapott volt, ráadásul ketten is hívták a rendőrséget.

A Genovese-gyilkosság és a Times hazugságának 40 évvel későbbi rekonstruálásakor ugyanakkor így is találtak tucatnyi embert, akik akkor úgy érezték, felesleges közbeavatkozni – ahogy a Fennsíkok csavargója elátkozott városának lakói között is akad legalább kettő, akiket legalább mardos a bűntudat, hogy testi adottságaik miatt (a Mordecai nevű, "falu bolondjaként" kezelt törpe) vagy ellenszenves férjük közbelépése miatt (a fogadósné Sarah Belding) nem tudtak Duncan védelmére kelni.

A hetvenes évek társadalmi közönye Eastwood filmjében kísérteties atmoszférájú jelenetekben kerül megidézésre: az Idegen rémálmaiban, Lago polgárainak visszaemlékezéseiben sötét éjszakai képsorokban látni, ahogy a három gonosztevő halálra korbácsolja a magatehetetlen férfit, akit ráadásul – fokozva ezzel a film szellemhistória jellegét – Eastwood állandó kaszkadőre (és három filmjének rendezője), Buddy Van Horn alakít. Mi több, a történet előrehaladtával egyre nő a néző, és egyes szereplők gyanúja, hogy az Idegen talán maga, a város lakóit utolsó erejével megátkozó Duncan bosszúszomjas szelleme.

Tidyman eredeti elképzelése szerint az Idegen Duncan fivére lett volna – de a többértelműségre törekvő Eastwood inkább úgy döntött, homályban tartja a főhős identitását. A férfiasan szikár cselekmény egy-egy hézagát egyébként is morbid humor és allegória tölti ki, de épp a titokzatos, az akár az egykori áldozat szellemeként visszatérő főhős adja az allegóriajelleg legerősebb támaszát. Ráadásul ennek az allegóriajátéknak tétje van – és nagyon sok köze a kereszténységhez.

– írja a bibliai Jelenések könyve (21:8), s mintha az Eastwood alakította Idegen lenne a hiteltelen és romlott emberek elleni isteni bosszú angyala: egy Lago (olaszul, spanyolul: tó) nevű városba érkezve bünteti meg a gyávákat, a gyilkosokat és a paráznákat (utóbbi lenne a megerőszakolt nő, akiről egyértelművé válik, hogy valójában az élvezetért provokálta ki az Idegen erőszakos közeledését, illetve, hogy valójában nincs az a férfi, akivel érdekből ne feküdne le, így lett az egyik kétszínű polgár felesége és a visszatérő banditák vezérének a szeretője).

Tűz és kén, írja a Biblia, és az Idegen a festői szépségű tó partján fekvő, a három haramia érkezése előtt a helyiekkel vörösre festett, "Pokolra" átkeresztelt Lagót dinamittal borítja lángokba, egyaránt büntetve gyilkost és gyávát (nem mellesleg az Idegen Lago polgármesterévé és sheriffévé egyetlen helyi "barátját", Mordecait teszi meg; a perzsául kisfiút jelentő név egyúttal bibliai jelentésű is, Márdokeusra, Isten követőjére utal – apropó: a városban nincsenek gyerekek, ebből is látszik Lago romlott önzése, egyedül a törpenövésű Mordecai, aki valamennyire őrzi a gyermeki tisztaságot).

A földi Paradicsomot változtatja a földi Pokollá Eastwood Idegenje (a film természeti képei eleve magukban hordozzák ezt a kettősséget) – mintha számítana arra, hogy váratlan és kellemetlen felbukkanását először megpróbálják kihasználni a városiak, majd el is árulják, amikor a mindenkit a kénye-kedve szerint ugráltató alak terhessé válik számukra, végül a vörösre festetett várost lángokba is borítja, miközben végez a visszatérő három banditával.

A nyilvánvaló keresztény utalások mellett Eastwood természetesen nem feledkezik meg a moralitásjáték keretéül szolgáló műfajról sem: westerntörténeti utalásrendszerében egyaránt fellelhetőek az 1930-40-es évek klasszikus vadnyugati filmjeinek (kiváltképp John Ford műveinek), az ezeket az 1950-es években felülbíráló korai mítoszromboló alkotásoknak (kezdve rögvest a magányos hős és az őt kitaszító város történetvariációinak megalapozó Délidővel), valamint a vadnyugati mítoszt véres és mocskos realitással újraíró italo- és revizionista westernek hivatkozásai (utóbbiakba beleértve azokat is, amelyekben maga Eastwood volt a főszereplő, kezdve a sort rögvest Sergio Leone Dollár-trilógiájával, amelynek "név nélküli ember" hőse a Fennsíkok csavargója Idegenének legközvetlenebb őse). Persze Eastwood a műfaji utalások zömét is úgy alkalmazza, hogy (a vadnyugati mítosz újraírása mellett) megtámogassák a bosszú angyalának az amerikai peremvidékre igazított allegóriáját.

A filmbeli, jóformán egyetlen utcányi városka templomának falán bibliai idézet áll, Ézsaiás próféta könyvéből (58:3-4):

Duncan marsallt agyonkorbácsolták a Szodomához hasonlóan bűneit gőggel tetéző Lagóban, ahogy Krisztust is megkorbácsolták a kereszthalál előtt. Némi túlzással: az Egy maréknyi dollárért nyitányát is megidéző jelenet, amikor fakó lován az Idegen szinte látomásszerűen, a melegtől vibráló levegőből előlépve belovagol Lagóba, Krisztus második eljövetelét szimbolizálja – aki nem Isten bárányaként, hanem a végítélet hét pecsétjét felnyitó Júda oroszlánjaként érkezik majd, előreküldve az apokalipszis (viszályt, nélkülözést, betegséget és halált hintő) négy lovasát (erre a párhuzamra egy későbbi Eastwood-westernek már a címe is utal: az 1985-ös Fakó lovasban egy titokzatos prédikátor veszi fel a harcot a bányászvárost fenyegető kapzsi nagyvállalattal).

Eastwood a western ikonográfiájával is jelzi: az Idegennek semmi köze ehhez a vadnyugati Szodomához. Amikor az Idegen a városba érkezik, a borbélyhoz megy, de borotválkozás közben megzavarják – ahogy később sem szabadul meg a szakállától.

A szakáll egyfelől az illúzió része: elfedi az arcvonások különbségeit a Duncant alakító Buddy Van Horn és Eastwood Idegenje között, ezzel fenntartva annak (a film zárlatában Mordecai és az Idegen rövid párbeszédével megerősített) lehetőségét, hogy a két alak egy és ugyanaz, akár fizikailag, akár lélekben.

Másfelől viszont: már a klasszikus westernek visszatérő jelenetsora volt a főhős civilizációba történő ismételt beilleszkedését szimbolizáló esemény, azaz amikor a hős megszabadul az elvadultságát jelképező arcszőrzetétől (és persze épp borotválkozás, esetleg fürdés közben zavarják meg az életére törő ellenségei, mint a Fennsíkok csavargója elején is). Ennek megfelelően a szakállát "megőrző" Idegen már a külsejével is kívülállását hangsúlyozza: nem is akar egy olyan városhoz tartozni, amely eleve bűnben fogant (a jogtalanul használt bánya pénzéből tartja fenn magát), így újabb és újabb vétkei elkerülhetetlenek – ameddig el nem érkezik az elszámoltatás.

A Fennsíkok csavargóját átszövő bibliai és műfaji utalások, valamint a szintén végig hangsúlyos (a vadnyugati mítoszt is kigúnyoló) groteszk komikum sok ponton egyesülnek, de mind közül – cseppet sem meglepő módon – Lago temetőjében válik ez a hármas összeolvadás igazán ironikus módon jelképessé.

A temetőben ugyanis megtalálható annak a két rendezőnek – azaz Sergio Leone és Don Siegel – a sírfelirata, akik a színész Eastwoodot sztárrá tették, és akiktől rendezőként is sokat tanult. Sőt, a Dollár-trilógia, valamint a Két öszvért Sara nővérnek (illetve a westernből leszármaztatott Piszkos Harry) alkotói mellett van még egy Eastwood-rendező, akinek a neve ott díszeleg a lagói temetőben: Brian G. Hutton, a Kémek a sasfészekben és a Kelly hősei rendezője – akinek második világháborús "men on a mission" filmjei is a westernben gyökereznek (például az Egy maroknyi dollárhoz hasonlóan Kuroszava-filmet amerikanizáló A hét mesterlövészben).

Korai, de annál érettebb westernjében Eastwood úgy tiszteleg "mesterei" előtt, hogy mind tematikai, mind stíluselemekkel is megidézi elsősorban Leone és Siegel filmjeit – miközben jelképesen el is temeti őket, igaz, csak egy apró (a mentorokkal közös filmekből is adódó) "geg" kedvéért: szellemiségüket épp a Fennsíkok csavargójával (is) igyekezett átörökíteni.

Siegel és Leone filmjeinek nyomdokán haladva Eastwood mítosz- és társadalomkritikus westernt forgatott, amely akkor is megmarad kemény erkölcsi mesének, ha figyelmen kívül akarjuk hagyni a filmen uralkodó keresztény misztikumot. A Fennsikok csavargója egyfelől azt állítja, minthogy az Egyesült Államok bűnre épül, a kapzsiság az amerikai álom bölcsője, a Vadnyugat pionírjai pedig épp annyira lehettek a klasszikus westernekben idealizált hősök, mint a mítoszokat temető westernekből ismert gyilkosok, haszonlesők, közömbös cinkosok és gyáva megalkuvók. Másfelől pedig azt állítja, hogy egyetlen bűn sem marad megtorlás nélkül – ha nem itt a Földön, akkor a temetőn túli világon.