Liza kétszer menekült az oroszok elől, Budapesten végre otthonra talált – ukrán menekültek magyarországi élete, II. rész
Több mint hatmillió ember menekült el tartósan Ukrajnából a háború két évvel ezelőtti kitörése óta, és bár jelentős részük Magyarországon keresztül hagyta el a háború sújtotta országot, többségüknek nem hazánk volt a végcél. Akik mégis itt maradtak, azoknak magyar nyelvtudás, helyismeret és kapcsolati tőke nélkül nehéz beilleszkedni és állást találni, de sikersztorik így is akadnak. Sorozatunkban három, a körülményekhez képest szerencsés ember sorsát mutatjuk be. Ukrán menekültek magyarországi élete, II. rész.
„Liza nem csinál egyszerű frizurákat, élénk fantáziája van, és nagyon kreatívan dolgozik” – így jellemzi interjúalanyunkat Olga, egy Dohány utcai szépségszalon tulajdonosa. Azt már korábban megtudtuk, hogy a 25 éves nő legszívesebben nem fodrászként hivatkozik magára, inkább a kolorista kifejezést használja, de hogy ez pontosan mivel jelent többet a sima hajfestésnél, akkor kezd körvonalazódni, amikor meglátjuk az élénkpiros hajú Lizát.
Amikor rá is kérdezünk, hogyan írná le a saját munkáját, elmondja, hogy elsősorban valóban festeni szeret, azon belül is a szőkítés a kedvence, mert azt tekinti a legnagyobb kihívásnak. Arra viszont, hogy szokott-e alkalmi frizurákat készíteni, csak annyit mond nevetve: „az nagyon nem az én világom”.
Mi alapvetően angolul kérdezünk, és Liza kicsit félénken, de nagyon koncetrálva többnyire maga is angolul válaszol. Néha kér egy-egy szóban segítséget a mellette ülő Olgától, de ha valamit nagyon pontosan akar kifejezni, akkor oroszra vált, és a szalonvezető fordítja azt angolra. Mindegy viszont, hogy milyen nyelvet használ épp, olyan átéléssel mesél a munkájáról és az abban rejlő kihívásokról, hogy szinte azt is elfelejtjük, ennél sokkal nehezebb témákról is szeretnénk kérdezni.
Liza ugyanis kétszer is menekülni kényszerült az orosz invázió elől: 2015-ben Odesszába költözött donyecki szülővárosából, majd közel két éve, 2022 márciusában a kikötővárost is otthagyta.
Tizenöt kilométer nem sok, ha csak ennyi van közted meg a háború között
– emlékezik vissza Liza kilenc évvel ezelőttre, amikor 16 évesen eldöntötte, hogy elköltözik, és egy idegen városban kezd el fodrásznak tanulni.
Az első másfél év különösen nehéz volt neki, mert anyja és a húga Donyeckben maradtak, és bár a városukat ekkor még nem szállták meg, a harcok sokáig rendszeresek voltak a környéken. Idővel javult a helyzet, egészen 2022 februárjáig, amikor Oroszország egész Ukrajna ellen támadást indított, így Liza családja egy nap alatt összecsomagolt, és Odesszában csatlakoztak hozzá.
„Anya tartott attól, hogy nem akarom elhagyni Odesszát, de én nem féltem a változástól. Költöztem már hét éve is. Ha kell, fogom a táskámat, bepakolok, aztán megyek” – így másnap már kocsival indultak el először Moldovába, majd onnan Bukarestbe.
Nyelvtudás nélkül egy idegen országban
Többnapos utazás után, március elején érkeztek Magyarországra, ahol rokonok ismerősei segítettek szállást találni először vidéken, majd Budapesten. Liza és húga egy amerikai család otthonában kapott szobát, édesanyjuk addig egy munkásszállón lakott, közben egy gyárban dolgozott, Liza szerint elég méltatlan körülmények között.
Ennek ellenére ő is úgy tervezte, hogy gyárban fog dolgozni, de az anyukája közölte, hogy szó sem lehet róla, és rábeszélte, hogy keressen egy szalont Budapesten, ahol a saját szakmájában tud elhelyezkedni. Alig pár nappal később az Instagramon jött szembe vele egy hirdetés, hogy a szintén ukrán származású Olga szalonjában megüresedett egy állás, következő héten pedig Liza már munkába is állt.
Fél év kellett, hogy a család elég stabil egzisztenciát építsen ahhoz, hogy ki tudjanak venni egy lakást Budapesten, közben sikerült iskolát is találni Liza akkor 14 éves húgának. „Mindketten nagyon önállók vagyunk, ő is egyedül keresett egy két tannyelvű gimnáziumot” – emlékszik vissza Liza, aki szerint hozzá hasonlóan testvérének is nagy szerencséje volt, mert olyan osztályba került, ahol volt egy másik oroszul beszélő lány, aki segíteni tudta a beilleszkedését.
Lizának az volt a szerencséje, hogy a munkakeresésében nem jelentett problémát, hogy nem beszél magyarul, ezzel azonban kivételes helyzetben van az Ukrajnából menekülők között. A Eurofound 2023-as kutatásában az állást jelenleg kereső vagy korábban keresett megkérdezettek 63 százaléka mondta azt, hogy a megfelelő nyelvtudás hiánya nehezítette meg az elhelyezkedést, 80 százalékuknak semennyi magyar nyelvismerete nem volt.
Olga szalonjában azonban a vendégek többsége a tavasszal kezdődő turistaszezont leszámítva oroszul beszélő budapesti. Amikor azt kérdezzük, hogy ez azért van-e, mert a szalonban dolgozók többsége is orosz ajkú, vagy inkább arról van szó, hogy más stílusban dolgoznak, mint amihez a magyarok hozzá vannak szokva, azt mondja, „én azt tapasztaltam, hogy sok magyar szalonban sokkal nagyvonalúbban és gyorsabban dolgoznak. Talán ez is lehet az oka annak, hogy többnyire nem magyar vendégeink vannak, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy akár egy fél vagy egy teljes napot a szalonban töltsenek a tökéletes eredményért” – válaszol ezúttal Olga, de hozzáteszi, dolgoznak a vendégkör bővítésén.
Ez persze azt is jelenti, hogy Liza vendégeinek egy része orosz származású, de mint mondja, semmi rossz érzése nincs azzal kapcsolatban, hogy a hazáját lerohanó országból származó embereknek dolgozzon. „Az emberek nem mindig hibásak abban, amit a politikusaik elkövetnek” – teszi hozzá. Szerinte egyébként sem helyénvaló politizálni a munkahelyén. Sőt, a magánéletében is igyekszik kerülni a témát, hiszen
minek beszéljünk arról, amit megváltoztatni úgysem tudunk?
„Anya, ne dolgozz tovább a gyárban”
Amikor Liza nyolc hónapja dolgozott, és volt annyi állandó vendége, hogy minden napra jusson 6-7 festésre, vágásra váró frizura, már megengedhették maguknak, hogy az anyja is a végzettségének megfelelő, manikűrös munkát kereshessen magának. A nő el is kezdett magyarul tanulni, de lánya állítása szerint nehezen boldogul vele, így azt is fontolgatja, hogy visszatér Ukrajnába.
A várost, ahol a családi házuk állt, viszonylag sokáig elkerülte a háború, de az elmúlt hónapokban lakhatatlanná vált, azt sem tudják, áll-e még az otthonuk. A település nagy részét már lebombázták, nem is maradt ismerősük a környéken. Liza szülei évekkel ezelőtt elváltak, az apja hadköteles korú férfiként nem hagyhatja el az országot, ő most Odesszában él az új családjával. „A barátaim is mind elmenekültek a donyecki régióból, a többségük az országot is elhagyta. A srácok is” – mondja arra utalva, hogy a hadiállapot kihirdetése óta a 18 és 60 év között férfiak hivatalosan nem menekülhetnek el Ukrajnából, külföldre is csak külön engedéllyel utazhatnak.
Két év alatt Liza egyetlen alkalommal tért vissza Ukrajnába, adminisztratív ügyeket intézett, és meglátogatta az apját Odesszában. „Furcsa volt. Odessza nem változott, mégis teljesen más, mint amilyen akkor volt, mikor ott éltem. A légiriadókhoz nem tudnék hozzászokni.” Mindez annyira fájdalmas, hogy a fiatal nő a háborúról szóló híreket is igyekszik kerülni, így az is hidegzuhanyként érte, hogy mekkora hatása volt ennek az ukrán gazdaságra.
Amikor szóba került anyja költözése, elkezdtek Ukrajna jelenleg lakható részein ingatlant nézni, és azt tapasztalták, hogy az ingatlanárak az egekbe szöktek.
Olcsóbban vehetnénk lakás Budapest belvárosában, mit mondjuk Lvivben
– próbálja érzékeltetni ennek mértékét.
„Szerelem volt első látásra”
Lizának az anyjával ellentétben nem kérdés, hogy akkor is Budapesten képzelné el jövőjét, ha véget érne a háború. „Olyan, mint egy nagy Odessza. Amikor ott a bevárosában sétáltam, hasonló épületeket láttam, mint itt a körúton, csak azok háromemeletesek voltak, ezek meg mondjuk hat emelet magasak is lehetnek” – kezdi sorolni az okokat, amelyek miatt azonnal otthonosan érezte magát a magyar fővárosban.
Az építészeten túl persze az is hozzájárult ehhez, hogy a kezdetektől fogva azt érezte, a közös nyelv hiányának ellenére is szinte csak kedves és barátságos emberekkel találkozott, akik segítettek, tanácsot adtak neki, amikor csak szüksége volt erre. „Szerintem senkit nem érdemes elkönyvelni valamilyennek, mielőtt találkoznál vele személyesen.
Épp ezért ide is előítéletek nélkül érkeztem
– indokolja azt, miért nem lepte meg ez a pozitív fogadtatás annak ellenére, hogy Magyarországról sokszor oroszbarát, Putyin-párti országként írnak a nemzetközi médiában, és Ukrajnában is.
„Itt kevesebbet dolgozom, és közben lényegesen jobban keresek, még a magyar árakhoz viszonyítva is” – összegzi valószínűtlenül sikeres karrierívét Liza. Több szabadideje is van, ezt szereti jógázással tölteni, amire régóta vágyott, hogy kipróbálja. Amit pedig még ennél is jobban élvez, az az utazás, beszélgetésünkkor épp a következő, izlandi kirándulását tervezi.
Mielőtt elmenekült Ukrajnából, csak kétszer járt külföldön, az elmúlt két évben azonban eljutott Olaszországba, Ausztriába és Spanyolországba is. Ezzel együtt is azt mondja, bárhová utazott eddig, mindig örömmel tér vissza Budapestre.
Egyszerűen, amint leszáll a gép Ferihegyen, azt érzem, hogy itthon vagyok.
A Magyarországra menekült ukránokról szóló sorozatunk első részét itt olvashatja:
Valaha informatikus volt, most látványkonyhát nyitott Budapesten - Ukrán menekültek magyarországi élete, I. rész
Több mint hatmillió ember menekült el tartósan Ukrajnából a háború két évvel ezelőtti kitörése óta, és bár jelentős részük Magyarországon keresztül hagyta el a háború sújtotta országot, többségüknek nem hazánk volt a végcél. Akik mégis itt maradtak, azoknak magyar nyelvtudás, helyismeret és kapcsolati tőke nélkül nehéz beilleszkedni és állást találni, de sikersztorik így is akadnak.
Borítóképünkön Liza és Olga. Fotó: Reviczky Zsolt
