Sztálin és a 6:3 – Szöllősi György publicisztikája

SZÖLLŐSI GYÖRGYSZÖLLŐSI GYÖRGY
Vágólapra másolva!
2023.11.25. 00:42

MIUTÁN MÉG MA IS nagyon erősen él a köztudatban ennek az ellenkezője, fontos, hogy legalább a magyar futball rajongói tisztában legyenek vele: a kommunisták nem naggyá tették a magyar futballt, hanem történelmi bűnöket követtek el ellene, megakasztották, hátráltatták, évtizedekkel vetették vissza a fejlődését, sőt, megkockáztatom, világbajnoki címektől fosztották meg, de érmektől biztosan.

Először 1950-ben, amikor a magyar állami és sportvezetőség – megbocsáthatatlan módon – nem nevezte a magyar válogatottat a világbajnokságra. Máig élnek a köztudatban a homályos hivatalos magyarázatok arról, hogy túlságosan drága lett volna a részvétel a szegény Magyarországnak. Igen, ismerjük, a baloldalnak mindig megfizethetetlenül drága és fölösleges a magyar futball. (Zárójelben: három évvel korábban, még közelebb a világháborúhoz a Fradi még simán elment egy közép-amerikai túrára, és persze az akkor még professzionális viszonyok között pozitív szaldóval, sok pénzzel tért haza a csapat soraiban a neves kölcsönjátékosokkal, Szusza Ferenccel és Puskás Ferenccel.) Jellemző, hogy egyszerre jutottak ugyanerre a megállapításra a Szovjetunió és a vele szolidáris szocialista országok, közöttük olyan korábbi tapasztalt vb-résztvevők, mint Csehszlovákia vagy Románia. És Magyarország, amely az előző, 1938-as vb-n ugyebár ezüstérmes volt, s akkor már másodszor vett részt a mundialon. És az is jellemző, hogy a „különutas” Jugoszlávia ugyanakkor nem találta drágának a részvételt, és elutazott Brazíliába, ahol ötödik lett. A dobogós csapatokat (Uruguay, Brazília, Svédország) kivétel nélkül legyőztük az előző vagy a következő vb-n, így talán joggal feltételezhetjük, hogy 1950-ben sem lettünk volna esélytelenek, sőt, esélyesek lettünk volna akár az aranyéremre is. Ekkor még aktív játékos volt a 34 esztendős, a '38-as világbajnokságon ezüstérmes és öt gólt szerző Zsengellér Gyula és már két éve válogatott volt Kocsis Sándor, a következő vb ezüstérmese és – 11 góllal – gólkirálya. Puskás ötéves válogatott múlttal büszkélkedhetett már ekkor, amikor nem mehettünk a vb-re. És a pályán voltak olyan klasszisok, akik 1938-ban még, 1954-ben már nem fértek be a válogatottba: Nagymarosi Mihály, Deák Ferenc, Szusza Ferenc, Lakat Károly. Megkockáztatom, hogy minden idők legerősebb magyar játékosállományából válogathatott volna a szövetségi kapitány 1950-ben, ha elindulunk a vb-n, még úgy is, ha a szomorú valóságból indulunk ki, abból, hogy eddigre lezajlott a kommunista hatalomátvétel Magyarországon. Ha nem zajlott volna le, akkor talán egy Sebesnél is nagyobb tudású edző ül a válogatott kispadján, mondjuk, Bukovi Márton vagy a már külföldön lévő Guttmann Béla. És akkor ez a szövetségi kapitány számíthatott volna az '50-ben már a vasfüggöny szerencsésebb oldalán futballozó Kubala Lászlóra vagy Nyers Istvánra is. Ahogyan szóba is került, de reálisan nem volt rá esély, hogy ez a két nyugat-európai magyar szupersztár szerepeljen az 1954-es csapatunkban. Jelentek meg erről cikkek akkoriban, Kubala ott is volt Svájcban, de persze nem játszhattak nálunk disszidensek, Sebes állítólag köszönés nélkül elment a solothurni szálloda halljában a csapatot meglátogató Guttmann Béla mellett, nem merte őt megismerni...

Ez a felület nem elég arra, hogy felsoroljam, milyen vezetői hibák, mulasztások vezettek oda, hogy a világ legjobb csapatával, az előző vb legjobbjainak legyőzésével sem lehettünk világbajnokok 1954-ben, pusztán azért, mert a világháború után ugyancsak kilátástalan helyzetből újrakezdő nyugatnémetek menedzsmentje kilenc év elteltével már sokkal profibb és hatékonyabb volt a politikai alapon kontraszelektált magyar stábnál. Itt csak annyit, hogy ez a különbség tetten érhető volt a szálloda kiválasztásában, az utazások megszervezésében, az orvosi háttérben, a premizálásban, a felszerelés minőségében (Adidas-stoplik, ugye) vagy egyszerűen abban, hogy az MLSZ angolul jól beszélő elnöke, Barcs Sándor büntetésből (mert elvitt vacsorázni egy angol újságírót a 7:1 után) egyszerűen nem lehetett ott a vb-n.

Nem nehéz belátni azt sem, hogy ha a hatalom emberszámba vette volna Puskást és az 1957-es túrára (éppen a kommunisták által megszüntetett dél-amerikai portyák hagyományát felelevenítve) elutazó Honvéd játékosait, ha elfogadta volna a csapatkapitány ajánlatát, hogy mindenkit hazahoz, ha hivatalos engedélyt kapnak az útra (nem kaptak), akkor bizony újra a legnagyobb sztárokkal, a még kitűnő erőben lévő Puskással, Kocsissal készülhettünk volna az 1958-as világbajnokságra. Ehelyett még az elkeseredett magyar emigránsok is az ellenfeleknek szurkoltak Svédországban, amikor a vb idején megérkezett a hír Budapestről: kivégezték Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét. A magyar válogatott pedig csúfosan leégett, a korábbi esélyes még a csoportból sem jutott tovább. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a magyar forradalom vérbe fojtása után egyes becslések szerint 12 ezer igazolt futballista hagyta el az országot, köztük nemcsak a világsztárok vagy a későbbi Bayern München-legenda, Fazekas Árpád, hanem a komplett ifiválogatott a frankfurti, liege-i sztárcsatárral, Sztáni Istvánnal és társaival. Meg edzőkkel, Kalmár Jenővel, Vincze Jenővel. Később emigrált Lóránt Gyula, nem találta itthon a helyét a klasszis csatár, Varga Zoltán, Ladinszky Attila vagy Kű Lajos sem, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Ők mind a kilátástalan kommunista rendszer elől menekültek, hiányukkal gyengült a magyar futball. És amíg ők elmentek, az évtizedekig ugyancsak szóba sem jöhetett, hogy a trianoni döntéssel elszakított nemzetrészek legjobbjai magyar címeres mezről álmodjanak, szintén politikai okokból. Voltak még világbajnokságok jobb és kevésbé jó magyar csapatokkal, a hatvanas években olyanokkal is, amelyeknek talán reális esélyük lett volna érmet nyerni, de a hanyatlás, a folyamatos gyengülés egyenes következménye volt annak, hogy az 1954-es, elveszített világbajnoki döntő után az addig a futballban legfeljebb propagandaeszközt látó nagypolitika végképp levette a kezét a sportágról. Ennek látványos jelképeként velünk maradt a félbehagyott Népstadion, amelyet soha többé nem fejeztek be, még az állagmegóvás is elmaradt, az ezredfordulón életveszélyesnek kellett nyilvánítani és a torzó lelátók nagy részét is lezárni, s csak 2019-ben készült el, megint csak erős szimbólumként, a magyar futball újjáépítésének jelképeként az új Puskás Aréna. Ugyancsak hosszan lehetne fejtegetni, hogy az egyes vb-ken, amelyekre legalább kijutottunk, milyen fájdalmas vezetői, diplomáciai hibák hátráltatták a csapatunkat még abban is, hogy legalább azt kihozza magából, amire képes lett volna. Aztán egyre többször ki sem jutottunk, egy ideig még csak hajszállal maradtunk le, aztán már ezen sem bosszankodhattunk, már semmi értelme nem volt. Ha kizárták a csoportunk legjobbját, Jugoszláviát, mint az 1994-es selejtezőkön, akkor sem jutottunk ki, ha pedig a csoportból továbbléptünk a pótselejtezőkre, ott kaptunk két meccsen 12 gólt a visszatérő jugoszlávoktól a '98-as kvalifikáció során.

Mindez most, a 6:3 hetvenedik évfordulóján jutott eszembe, amikor újra felvetődik, hogy mit köszönhetett az Aranycsapat Rákosiéknak. Nos, az Évszázad mérkőzésére vonatkozóan a leginkább azt, hogy kiengedték a csapatot lejátszani a meccset. Persze, aligha engedték volna ki, ha Sztálin nem hal meg 1953 márciusában, s az ezt követő enyhülés (a recski kényszermunkatábor bezárása, a gulágra elhurcoltak egy részének hazaengedése – éppen november 25-én érkeztek haza az első foglyok a Szovjetunióból –, a „Nagy Imre-vonal” megerősödése) nem teszi lehetővé, hogy a korábbi hisztérikus bezárkózás és elszigetelődés után megrendezzék a mérkőzést. Amiben bizony az angolok sem igazán bíztak, ezért az alkalomra, amelyre a korabeli magyar cikkek és számos visszaemlékezés szerint meghívták a magyar válogatottat, azaz az angol futballszövetség („The Football Association”) alapításának kilencvenedik évfordulójára, valójában egy hónappal korábban került sor, és Anglia–Világválogatott mérkőzéssel ünnepelték. A szerencse csak az, hogy Alf Ramsey az utolsó pillanatban 4:4-es döntetlenre mentette a mérkőzést és így a 90 éves angol veretlenséget, amelynek a magyarok születtek véget vetni, és ezt végül a kommunista magyar vezetők sem tudták megakadályozni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik