Ilyen filmet érdemelt Amy Winehouse? Elmondjuk, megnézd-e moziban a Back to Blacket

Sam Taylor-Jonhson rendezőnő eddigi munkássága felettébb megosztó: a nevéhez fűződik a kissé felületes, de szórakoztató és összességében korrekt John Lennon - A fiatal évek, illetve A szürke ötven árnyalata is, amiről minél kevesebb szó esik, annál jobb. A Lennon-filmhez hasonlóan a forgatókönyv szintén Matt Greenhalgh tollából származik. Fő spoilerektől mentes kritika következik.

Back to Black - Kritika

Amy Winehouse kétségtelenül korunk egyik legjelentősebb művésze, énekesnője volt. Több mint 30 millió lemezt adott el világszerte, sőt napjainkban is havonta 18 millióan hallgatják a Spotifyon, csaknem 13 évvel a halála után. A film a második és egyben utolsó, Back to Black című stúdióalbumának ihletéséről, inspirációiról szól, illetve törekszik arra, hogy bemutassa a hús-vér embert a csillogó, ámde tragikus sorsú jelenség mögött. Lássuk elsőként, mi az, ami működött!

Minden, amit szerettünk

Casting

Marisa Abela alakítása toronymagasan a legerősebb aspektusa a filmnek, és nem csupán azért, mert kísértetiesen hasonlít a hatszoros Grammy-díjas énekesnőre. A testbeszéd, a manírok és a jellegzetes arcmimika is stimmel - természetesen a sminkeseké is az érdem -, bár a melegséget és empátiát sugárzó színésznő energiái Amy szerethető, pozitív oldalát tükrözik hűen. Egyes snitteken meghökkentő a hasonlóság, erre ügyes kameraállásokkal erősít rá a film. Marisa énekel is a Back to Blackben, méghozzá nem is akárhogyan!

Ki volt a hibás?

Blake Fielder-Civil, Winehouse exférjének és egyben a film antagonistájának szerepe és felelőssége az énekesnő tragikus sorsát tekintve sokat taglalt vitatéma. A férfi vezette őt be a keménydrogok világába - bár már megismerkedésük előtt is küzdött alkoholproblémával, bulimiával és érzelmi világának instabilitásával. Blake ugyan antipatikus a filmben - a szóban forgó albumot ő inspirálta, nevét többször megemlíti a dalszövegeiben Winehouse -, de méltányosan ábrázolja a film a mérgező, két érzelmileg sérült és szerfüggő fiatal se veled, se nélküled kapcsolatát. Szerencsés módon nem démonizálja Fielder-Civilt a Back to Black, de nem is rehabilitálja: kettőn állt a vásár.

Minden, ami kevésbé működött

A felszín kapargatása

Nem titok, hogy Hollywood biopicfüggőségben szenved, hiszen a biztos kasszasiker vonzó a stúdiók számára. A Back to Black inkább Bohém rapszódia, mint Rocketman. De sajnos még az előbbinél is kevésbé megy mélyre. Megszokott klisékkel dolgozik, olykor viszont váratlanul művészi szeretne lenni, ami kimeríti a manapság divatos cringe szó fogalmát. Jó betétdalok, felszínes, klisés romantikus drámázás, montázsok és álművészkedés kombinációja. Az arányok elcsúsztak - de erről egy kicsit később.

Sok a „hogyan”, kevés a „miért”

Különleges, törékeny, megosztó, illetve összetett lelki világgal rendelkező sztárról beszélünk. Winehouse filmbeli karakterét - a külsőségeken kívül - viszont kis túlzással le lehetne cserélni bármelyik kicsapongó életet élő hírességre. Nem tudjuk meg, miből táplálkozik a művész, és mely fiatalkori, esetleg családi traumák, sérelmek lobbantották lángra labilis érzelemvilágát. A legbosszantóbb kihagyott ziccer, hogy függőségének és önpusztító életvitelének okait sem boncolgatja a film. 

Aránytalanság

A kezdeteknél elnagyolt a zenei fókusz - amikor pont, hogy a karakteralapokat kellene lefektetni és a motivációkat tisztázni. Azután pedig sekélyes szerelmi drámát kapunk, a naiv, ingatag természetű lány és a toxikus férfi főszereplésében, sokszor látott filmes archetípusokon alapuló megvalósításban.

Unalmas lenne Amy Winehouse?

Leírni is furcsa. Természetesen a való életben ez nem így volt, a filmművészetben azonban ez nem magától értetődő, a néző érzelmeiért meg kell dolgozni. Nem tisztázza a film a mozgatórugókat, csupán a személyazonosságot, így kevéssé átélhető a történet. A dalok - bármennyire zseniálisak a makulátlan színészi játékkal egyetemben - vizuális előadásmódja idővel egysíkúvá, önismétlővé válik, pedig Amy Winehouse művészetének pszichedelikus és párját ritkító atmoszférája óriási teret engedne a kreativitásnak. Elszalasztott lehetőség.

Súlytalanság

Azon kaptam magam, amikor a film végéhez közeledve a főhős sorstragédiája a tetőpontra ér, hogy szinte semmit sem éreztem. Ez pedig az előbb kifejtett okok és tényezők következménye. A befejezés súlytalan, erőltetné a rendező az érzelmeket, de azok nem kiérdemeltek. Sajnálatos, hiszen ha létezett tökéletes alany egy biopichez, az Amy Winehouse volt.

Jöhet a nagy kérdés: érdemes elmenni a moziba?

Megéri a mozijegy árát?

Hasonló a helyzet, mint a Bohém rapszódia esetében. Amennyiben kolosszális Amy Winehouse-rajongó vagy, és szeretnél egy viszonylag könnyed B-filmet megnézni, miközben a kedvenc számaid csendülnek fel, akkor ne hagyd ki. Ellenkező esetben nyugodtan megvárhatod streamingen, hiszen összességében az utóbbi idők egyik legfelejthetőbb hollywoodi életrajzi drámáról van szó. 

Képek forrása: UIP-Dunafilm

• amy winehouse
• filmkritika
• kritika
• film
• ajánló
• back to black
• exkluzív
• Terasz