Miért szeretem Marco Rossit? – Deák Zsigmond publicisztikája

Egy vallomással kell kezdenem, pontosabban a címben ez már meg is történt. Sőt, ennél még tovább megyek, hiszen a coming outot megspékelem azzal, hogy az önmagam által feltett, ezt a bizonyos vallomást is tartalmazó kérdésre megpróbálok adekvát, másokat is érdeklő-érintő választ adni. Bocsássák meg nekem, ha kissé csapongok, de az érzelmek már csak ilyenek, néha nehezen érthetők, magyarázhatók.
Egy vallomással kell kezdenem, pontosabban a címben ez már meg is történt. Sőt, ennél még tovább megyek, hiszen a coming outot megspékelem azzal, hogy az önmagam által feltett, ezt a bizonyos vallomást is tartalmazó kérdésre megpróbálok adekvát, másokat is érdeklő-érintő választ adni. Bocsássák meg nekem, ha kissé csapongok, de az érzelmek már csak ilyenek, néha nehezen érthetők, magyarázhatók.

Szóval miért szeretem Marco Rossit? (A coming outot természetesen ne vegyük szó szerint, közismert értelmében, meglett családapák között az ilyesmi azért ritka, bár nem vagyok a téma szakértője.) Szóval például azért szeretem, mert ő is szeret minket. Nem konkrétan engem, hiszen nem ismerjük egymást, néhányszor találkoztunk csak, a kézfogáson és a köszönésen kívül nem alakult ki közöttünk bonyolultabb interakció. Ám azt tudom, s ő maga is utalt rá számtalan alkalommal, hogy szeret minket, magyarokat, sőt, arra is, hogy érzékeli a felé áradó hasonló érzelmet. Nyilván ez nem tengermély szerelem vagy örök barátság, mégis, nincs annál jobb, mint ha az ember szerethet és viszontszeretik. Jómagam eleve késztetést érzek arra, hogy kedveljenek a környezetemben, s kifejezetten csodálkozom, ha látható ok nélkül ez mégsem történik meg. Pedig előfordul, amikor valaki eleve antipatikus, vagy én vagyok az a másiknak, ezzel meg kell tanulni együtt élni. Már ha érdekel, mit gondolnak rólam a többiek.

Rossi szimpatikus nekem még azokban a tulajdonságaiban is, amelyek nem egyértelműen pozitívak. Több irányból kapott kritikát például azért, mert a bolgárok elleni múlt csütörtöki Eb-selejtezőt követően finoman fogalmazva „odaszólt” a másik kispadnak. Ezt nehezményezte is szakvezető kollégája, Ilian Iliev, szerencsére Rossi segítője, Cosimo Inguscio megnyugtatta őt, aztán néhány perc múlva a szövetségi kapitányok már kedélyesen ölelkeztek, olasz mesterünk láthatóan elnézést kért érzelemkitöréséért. Nekem ez őszintén tetszett, mert magamra ismertem, hiszen pontosan azt csináltam a saját nappalimban, a tévé előtt, mint Rossi a szófiai oldalvonal mellett. Egyszerűen a sors keserű igazságtalanságának éreztem-éreztük volna, ha a bolgár szövetség UEFA-asszisztálással zajló, sportszerűtlen, cinikus helyszínmizériája és a zárt kapus lebonyolítás a zöld gyepen is sújtott volna bennünket, a vétlen felet, nemcsak az előkészületek során. Belőle is kitört a vulkán az utolsó pillanatos egyenlítés és ezzel az Európa-bajnoki szereplés kivívását követően, ám volt ereje lehiggadva bocsánatot kérni. Ő is gyarló ember, ő is hibázik, ennek belátása nem gyengeség, épp az ellenkezője. S embert barátjáról – amikor „elgurult a gyógyszere”, szakmai jobbkeze, Inguscio pontosan tudta, neki higgadtnak kell maradnia.

Szintén emberi és minden manírt nélkülözően természetes, ahogy Marco Rossi a kritikát, az ok nélküli antipátiát kezeli. Foglalkozik vele, bántja őt, főképp, amikor úgy érzi, nemtelenül támadják. Néha furcsállom, hogy kommenteket citál, vagy mint legutóbb, amikor a szakmai szempontokat mellőző, politikailag determinált „hivatásos” ellendrukkereket emlegeti, mert úgy vélem, okosabb, ha ezekkel a szerencsétlenekkel nem foglalkozunk, legfeljebb megvetjük, esetleg némi felülemelkedéssel szánjuk őket. S megnyugtatom a mestert, lehet, hogy a harcos kisebbség hangja hozzá is eljut, ám azért a nagy többség nem ilyen. S ez a többség igazán heterogén, s messze nem „népnemzeti” hülyítés áldozata, ahogy néhányan láttatni próbálják, példának okáért számos, alapvetően liberális beállítottságú barátomban fel sem vetődik, hogy csak azért szurkoljanak a válogatott ellen, mert a sikerek az általuk kevésbé támogatott politikai oldalnak kedveznének. A válogatottnak szurkolnak, és kész, ott voltak 2016-ban Franciaországban, 2021-ben a Puskás Arénában, s már szervezik az utat a 2024-es németországi kontinensviadalra. Egyszerűen szeretik a sportot, a focit és a nemzetet, amelyhez tartoznak.

S ahová lassan, de biztosan Marco Rossi is tartozik, az október elején megszerzett magyar állampolgárság ennek jelképes, hivatalos bizonyítéka. Nagyszerű kollégám, Ballai Attila alapvetése, hogy ideális esetben a mindenkori szövetségi kapitánynak a magyar labdarúgó-válogatott irányítását addigi pályafutása csúcsának kell éreznie. Lehet, hogy például Georges Leekens nagyon kellemes személyiség, de ide a rozsdás bökőt, hogy a tapasztalt, immár 74 éves belga szakember karrierjében nemzeti csapatunk élén állni nem volt több, mint egy feledhető epizód a hosszú sorban. Rossinak viszont valóban „a” csúcs. Sosem viselkedett úgy nálunk, mint egy előkelő idegen, s most, amikor fut a szekér sem feledi megemlíteni, ha nincs a magyarországi lehetőség 2012-ben, lehet, hogy már rég abbahagyta volna az edzősködést, annyira frusztrálta, hogy hazájában, Itáliában nívós játékoskarrierje, szakirányú tanulmányai ellenére sem rúghatott labdába trénerként. Kvázi megmentettük őt és a pályafutását, ő pedig cserébe megmentett bennünket előbb a Honvéd, aztán a DAC, majd a válogatott élén. Honfitárssá, sőt családtaggá vált, akit akkor is szeretünk, akkor is mögötte állunk, ha valami butaságot csinál, mondjuk szerencsére ez nem jellemző. Vitatkozni lehet a döntésein, elő is fordul néha, ám a felelősség az övé, ha nincs siker, neki kell elvinnie a balhét.

S itt jön a nagy kérdés (hiszen a sportban tevékenységünk egzakt mérőszáma ott virít a mindenkori eredményjelző táblán): akkor is szeretnénk Marco Rossit, ha sikertelen lenne? Ha jobban belegondolunk, erre egy válasz adható jó szívvel, az, hogy nem tudjuk. Ha ugyanis sikertelen lenne, nem dolgozna nálunk kis megszakítással több mint egy évtizede, nem ismertük volna meg ilyen alaposan a jó és rossz tulajdonságait, a habitusát. Ha nem az állampolgárságot, hanem a nemzethez tartozást nézzük (így esik ki Jenei Imre), a német Lo­thar Matthäus, a holland Erwin Koeman, a szintén német Bernd Storck és a belga Georges Leekens után ő az ötödik külföldi szövetségi kapitányunk. Matthäus részben Budapesten él, és mégiscsak a nemzetközi futballtörténelem egyik fárosza (nem edzőként, kizárólag játékosként), de a „rosszabbik” Koemant, Storckot (pedig ő volt a 2016-os Eb-szereplés egyik letéteményese) és Leekenst gyakorlatilag már el is felejtettük. Vagy ha nem, messze nem ismerjük és szeretjük őket annyira, mint Rossit, akivel ez az érzés kölcsönös. Lehet, hogy a magyar és az olasz világlátás, mentalitás hasonlósága az oka, ellentétben a hideg északnyugatiakkal?

Vagy szimplán az eredményesség? Is-is. Számomra mindenesetre a sikereken túl főképp a válogatott játékosainak mint legközelebbi „hozzátartozóknak” a gesztusai az igazán meggyőzőek, ahogyan beszélnek a „misterről”, ahogyan hallgatnak rá, bíznak benne. Mint édesapában a fiai.

Nehezen megfogható és megfogalmazható, ahogy azt az elején már írtam, miért szeretjük Marco Rossit, de nagyjából mindegy is. Itt vagyunk együtt, egymásért, reméljük, még jó sokáig. Sőt, ki merem jelenteni, a szakmai előmeneteltől, az Eb- és a hőn áhított újabb vb-szerepléstől elvonatkoztatva szerintem már örökre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!