Az egyik legelbűvölőbb szerelmes film, amit mostanában láttam – Papírvékony falak kritika

A történet

A női főszereplő Valentina, egy szép, fiatal nő (Aitana spanyol énekesnő alakítja), aki mesésen zongorázik és énekel. Új életet akar kezdeni és egy igen fontos meghallgatásra készül, amire minden egyes nap gyakorolnia kell(ene). A férfi főszereplő a magának való David (Fernando Guallar), a már-már mániákusan csak a csendnek és legújabb alkotása tökéletesítésének élő, fiatal játékfeltaláló zseni. Ők vannak a fal két oldalán, ami annyira vékony, hogy felkiáltunk: ilyen abszurd helyzet nincs is, hiszen kis túlzással még a sóhajok is áthallatszanak, nemhogy a hangos zongora vagy a pasi által kifejlesztett, cintányér, dob, villámlás és egyéb hátborzongató hangot imitáló szerkezetek csapta zaj.

De hiába az éjszaka közepén a nőt az ágyból kiugrasztó zaj, David nem tudhatja, hogy az, ami elől Valentina a lakásba menekült, sokkal rosszabb annál a sokknál, amit az ő elüldözésre kifejlesztett „hangszerei” okoznak. Ahogyan Valentina sem sejtheti, milyen fájdalmas múlt foglya a szomszéd lakásból három éve kilépni nem akaró, nem tudó férfi.

– gondolnánk, de nem ilyen egyszerű a történet: a két lakás nem egy házban, hanem két kerület határán lévő épületben van, és megközelíteni sem túl egyszerű. Marad a szájkarate, egymás kiidegelése, az éjszakai zajos ébresztés, a délelőtti hangos, koncentrálást lehetővé nem tévő zongorajáték. És ha ez még nem lenne eléggé idegőrlő, Valentinának és Davidnak ott vannak a maguk kis harcai a múltjukkal. Az igen tehetséges, de nagyon félénk Valentina egész életét azzal töltötte, hogy a falujából őt kiemelő, felfedező, elnyomó exe megmondta neki, mit tegyen, mit szeressen. David lakást el nem hagyó fóbiája pedig egy tragikus veszteségből gyökerezik, amin nem sikerül túljutnia.

Valamit tudnak a spanyolok

Bár, ahogy a legtöbb filmnél, itt is sejthető a végkifejlet, mégsem az a szokványos, egysíkú romantikus mozi. Sőt! Könnyed és légies, és rendkívül jól megidézi a hangulatot és kellemes atmoszférát teremt az operatőri munkával, amely kiemeli a főszereplők álomszerű, fantáziadús hangulatát. Hasonlóképpen alapvető szerepet játszik a zenei aláfestés is, amely képes beleolvadni a szereplők érzelmeibe, és precízen kíséri a cselekmény alakulását.

Nincs sok szereplő, de mind zseniális

A Valentinát alakító Aitana jelenléte kétségtelenül a sorozat egyik fő vonzereje. Bár énekesnő, egészen jól játszik, sikerül átadnia azt a naivitást és bájt, amely jellemzi karakterét. Fernando Guallarral való kémiája pedig képes meggyőzni a nézőt a karaktereik között kialakuló lehetséges kapcsolatról, szerelemről. Mellettük a mellékszereplők is szimpatikusak és hozzájárulnak a két főhős személyiségének kiszínezéséhez, de lényeges eltörpülnek mellettük.

Bele lehet szeretni valakibe, akit még soha nem láttunk?

Bár a film a romantikus vígjáték műfajába tartozik, és túlnyomórészt könnyed és naiv hangvételű, mégis felvet néhány érdekes kérdést, amelyek túlmutatnak egy egyszerű szerelmi történeten. A feltevés két emberről, akik anélkül kötődnek egymáshoz, hogy fizikailag valaha is látták volna egymást, kérdéseket vet fel a vizualitás jelentőségéről az emberi kapcsolatokban: lehetséges-e beleszeretni valakibe, akit még sosem láttunk, és milyen szerepet játszik a fizikai megjelenés az érzelmi kötelékek kialakulásában? Úgy tűnik, hogy a film többek között ezeket a kérdéseket szeretné feltárni. Azt kell mondjam, egész jól.

Összességében a film kedvesen elbűvölő, miközben nem válik szirupossá és végtelenül elcsépelté. Mire az ember a végére ér, egy hagyományosnak egyáltalán nem mondható szerelmi történetben találja magát… Imádtam!